Eddig nem igazán hittem benne, de most már biztosan tudom, hogy az álmok valóra válhatnak, ha nagyon akarjuk Hogy honnan tudom? Onnan, hogy megtörtént velem! Onnan, hogy eljuthattam oda ahova a világon szinte mindenki szeretne eljutni, és ahova mégsem lehet jegyet venni, mert ott nem pénzben mérik az emberek értékét. Ott voltam a Nobel-díj átadásán.

Emlékszem, mikor vártuk, hogy a bizottság meghallgasson és eldöntse, ki mehet Svédországba, mindenki arról beszélt, mennyire nem számít, hogy ki megy, hogy őket aztán nem érdekli. Én mélyen hallgattam, hisz mióta az eszemet tudom, az egyik legnagyobb álmom az volt, hogy ott lehessek Stockholmban december tizedikén! Különben meg annyi siker után, mint amennyit 2002-ben elértem, igazán nem mertem remélni, hogy még ez a megtiszteltetés is engem ér. A kisebbségi komplexusom is dolgozott bőszen, hisz a többi jelölt mind fiú volt… Éppen ezért nem is hittem a fülemnek, amikor a bizottság egyhangú döntése alapján engem választottak! Sokáig fel sem fogtam, hisz nem igazán hittem, hogy jobb lettem volna, mint a többiek. De ha így döntöttek, hát mennem kellett.Az indulás előtt egy jelentkezési lapot kellett kitölteni, ahol (sok más között) az egyik pontban az volt a kérdés, hogy részt vennék-e a leendő irodalmi Nobel-díjas előadásán. Természetesen igent mondtam, hisz annak ellenére (vagy éppen azért?), hogy a természettudományok felé fordultam, nagyon szeretem az irodalmat. Pár nap múlva megtudtam, hogy azok közül a bizonyos érmék közül, amit Alfréd Nobel portréja díszít idén egyet Kertész Imre is kap! Persze a dolog így még izgalmasabbá vált!

Mikor megérkeztem a repülőtérre, két nagyon aranyos és nagyon svéd lány fogadott. A program ugyanis a Stockholm International Youth Science Seminar volt, amit fordítsuk úgy, hogy a svéd kutató diákok szerveznek. Tehát a Nobel héttel párhuzamosan egy sor csak nekünk szervezett programra is számíthattam. A szálláson az ismerkedés a többiekkel igencsak sajátosra sikerült, mint később megtudtuk. Kiderült ugyanis, hogy a társaság angol anyanyelvű tagjait enyhe sokként érte, hogy nekünk, többieknek mennyire kevéssé jelent gondot, hogy angolul beszélgessünk. (Persze azt nem vallottuk be nekik, hogy valójában mennyit értettünk a mondjuk a dél-afrikai, vagy az ausztrál monológokból…) Az első este még hagytak minket pihenni, de ez kivételes alkalomnak bizonyult… Másnap reggel nyolckor már fel is keltünk, de a Nap nem követte példánkat. Az otthoni fél hatos reggelik hangulata tehát adott volt és ez így ment nap, mint nap. Elindultunk reggel és tízig vissza sem jöttünk. Hogy mit csináltunk? Először a Parlamentbe mentünk, és boldogan nyugtáztuk, hogy mint ahogy saját országainkban is elég gyakran lenni szokott, a képviselőknek csak töredéke volt fizikailag jelen az ülésen, habár nem kételkedtünk vezetőnk szavaiban, aki szerint a többiek lélekben kísérik nyomon az eseményeket. Hmmm. Hát az ellenkezőjét még senki nem bizonyította… Viszont, hogy az önnön fontosságunkba vetett hitünk még jobban erősödjön csak nekünk kinyitották a királyi palotát, amit a Nobel Vacsora miatt egyébként zárva tartottak. Még a Nobel Múzeumot is meglátogattuk, csak aztán engedtek minket egy kicsit barangolni a belvárosban. Azt nem lehet szavakkal leírni. Legalább Dickensnek kellene lennem, hogy hűen vissza tudjam adni a téli Stockholm hangulatát! Macskakő, mindenhol karácsonyfák és fények! Forralt bor és fűszerek illata amerre csak mész! A lépcsőkön pedig igazi mécsesek lobognak! Nem, ezt nem lehet leírni, ki kell próbálni! Azonban ha azt hittem ezt a hangulatot már nem lehet fokozni, nagyon tévedtem. Másnap egy egész napot töltöttünk Uppsala-ban, Svédország régi fővárosában. Ma a lakossága főleg diákokból áll, hiszen itt van a három királyi egyetem egyike. Ha volt, jelenlegi, vagy reménybeli pesti orvosegyetemista vagy, akkor megértheted, hogy milyen érzés volt látnom azt, hogy az egyetem EGY helyen van. Nem kell metrózni, villamosozni… A másik meg az a határtalan nyugalom, ami az egész városban érezhető volt! Mintha stresszről, feszültségről nem is hallottak volna! Az este pedig még nagyobb meglepetést hozott. Amikor beléptünk az ’ebédlőbe’, gyertyafény és fantasztikusan megterített asztalok vártak. Még nagyobb meglepetésünkre nem sokkal később a ’királyi család’ is felvonult. Szóval ez volt a főpróba és mint olyan természetesen ez még a próba ’királyi család’ volt. Itt kellet megtanulnunk, hogyan viselkedjünk, együnk, igyunk stb. majd a Vacsorán. Pesze mivel Nobel Bál is létezik, táncolni is meg kellet tanulnunk. Arra meg már végképp nem számítottunk, hogy a tanárunk egyben a buszvezetőnk, svéd foxtrott bajnok!

Visszafelé azonban kezdett bennünk határozott formát ölteni az a meghatározhatatlan hiányérzet, hogy ím itt vagyunk már három egész napja és még egy élő díjazottal sem találkoztunk! Ezt a hiányt másnap gyorsan be is pótoltuk. Elmentünk az orvosi Nobel-díjasok sajtótájékoztatójára. Ha láttatok már barátságos, szellemes és intelligens embereket, hát ők olyanok voltak, és mindenek fölött nagyon emberiek is. Hogy egy kicsit jobban értsük, miért is kapták a díjat a Karolinska Egyetem kutatói kísérletet tettek arra, hogy bevezessenek minket a programozott sejthalál biológiájába (gondolom ki sem tudjátok találni, két héttel később miről kellett beszélnem a biológia vizsgán…). Sajnos azonban tovább kellett rohannunk Kertész Imre sajtótájékoztatójára. A legjobb az egészben az volt, hogy magyarul beszélt! Végre nem kellet idegen szavakat kombinálni az agyamban. Magyarul azért jobban értek, hát még ha olyan beszédről van szó, amit Kertész tartott. Csak annyit mondok, akkora tapsot én még életemben nem hallottam, amit ő kapott! Elképesztő. Meg az is, hogy a többiek mennyire irigyeltek, hogy teljesen a beszédre koncentrálhattam és nem kellett szöveget olvasnom, miközben valaki valami fura nyelven beszélt a háttérben… A Svéd Akadémiára már holtfáradtan érkeztünk! Még a Nobel-pletykák sem igazán tudtak minket felrázni. Az előadó hölgy meg is jegyezte, mennyivel fegyelmezettebb, nyugisabb ez a csoport, mint a tavalyi volt.

A következő napon a többi díjazottat is megismerhettük a sajtótájékoztatón. Ők azonban előadást is tartottak, ami amellett, hogy rendkívül magas színvonalú volt, egyrészt tőlünk is elég nagy tudást igényelt (volna?), másrészt erőpróbáló is volt a tizenöt fokos teremben. Fagyott végtagjaink és önbizalmunk az esti tradicionális svéd vacsora meleg hangulatánál olvadtak csak fel teljesen. A második megismerkedés estéje is volt ez, hiszen mindenki saját országára jellemző produkciót mutatott be. Sajátos módon (főleg az angol anyanyelvűeknél) ez a himnusz eléneklésében merült ki, de láttunk tatár táncot és thai-chi gyakorlatot, játszottunk japán társasjátékot, ettünk svájci csokit és norvég barna sajtot és végül még a télapó is meglátogatott minket!

Az éjszaka azonban alvásra nemigen jutott idő… Ugyanis mindenkinek feltétlenül dolgoznia kellett még a másnapi előadásán. Szekciókon belül meghallgattuk egymást, tanácsokat adtunk, hogy kéne ezt vagy azt másnap elmondani, hogy a laikusok is megértsék. Reggel mégis szinte mindenki izgult, hisz nem minden nap tart az ember előadást annyi ember előtt. Végül aztán mindenkinek sikerült a legjobb formáját hoznia, habár egyes szekcióknál (fizika, orvostudomány) tényleg elég nehéz volt nyolc percben mindent elmagyarázni. Az előadások utáni sok kérdés miatt kicsit késve érkeztünk a Nobel Fogadásra, ahol az összes díjazottal alkalmunk nyílt beszélgetni. Én a ’próbálj meg minél többel beszélni’ taktika híve voltam, hisz mindannyian annyira szimpatikusak voltak, hogy nem tudtam volna csak egyet választani! Egyben azonban biztos voltam (és nemcsak a kezemben lévő kötetek miatt): Kertész Imrével találkozni szeretnék. És találkoztam vele. Nagyon kedves volt és már nagyon fáradt. Nagyon örült neki, hogy láthatta, milyen szép kiadásban jelentek meg Magyarországon a regényei.

A fogadásnak azonban elég korán vége lett és mi lassan kezdtük érezni, hogy ez az utazás a végéhez közeledik. Ez volt az utolsó este, amit együtt töltöttünk. Sokáig nem aludtunk el. Beszélgettünk. Beszélgettünk mindenféléről. Kultúráról, az otthonunkról, vagy éppen arról, hogy milyen mulatságos volt az előadó a Karolinskán, egyszóval a közös élményekről. Olyan embereket ismertem meg akik tényleg egyedülállóak. Nem is tudtam, hogy létezhet az az érzés, hogy ha elválunk, egyszerre huszonhárom ember fog nagyon hiányozni.

De ez az este is elmúlt és másnap reggel a Nap (ami persze még mindig nem kelt fel, vagy mégis, de akkor a felhők mögött bujkált) már a királyi fodrásznál talált minket. Ha azt vesszük, hogy a ’Holly shit!’ felkiáltás a dél-afrikai srác kissé salgótarjáni angolságával bók, akkor meg lehettünk elégedve a hajkölteményeinkkel! Gyors öltözködés és nemsokára minden lány királylánnyá változott. Kölcsönös bókok az estélyi ruhákra. No de hol vannak a fiúk? Kedves fiúk! A jövőben, ha szmokingot akartok viselni és még nem tettétek azelőtt, akkor legalább két órát szánjatok öltözködésre…

Végül begördültek a szervezők által korábban csak ’taxi’-ként emlegetett szállítóalkalmatosságok. Azelőtt én még soha nem ültem LIMUZINBAN. Gyors fotózkodás után egy egész órát ’kocsikáztunk’ a városban és higgyétek el, minden egyes pillanatot élveztünk. Mikor odaértünk, egy csomó ember várakozott az ajtóban, akik csak azért voltak ott, hogy egy-egy érkező hírességet lássanak. Elég csalódottnak tűntek, mikor a kezdeti várakozásokkal ellentétben ’csak’ mi libbentünk ki a kocsiból. Mi azonban nemigen bántuk és a korábbi, előre kiválasztott fiú-lány felállásban szépen, előkelően bevonultunk.

A díjátadás fantasztikus volt. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg ott vagyok, hogy az ott lent tényleg a királyi család és az igazi Nobel-díjasok! Az egész lenyűgöző volt! Hát még a vacsora! Mikor megérkeztünk, gyertyát tartó kisgyerekek fogadtak (szegények, olyan hideg volt!) és kísértek minket a bejárathoz. Az asztalok a palotában voltak terítve és az árkádnak olyan hangulata volt, mintha a szabadban lennénk! Aztán jött a megpróbáltatás! Ettetek már valaha négy egész órán keresztül?! Nagyon ügyeltünk, hogy pontosan alkalmazzuk frissen szerzett asztali etikett tudásunkat: pezsgőt csak előételhez, de csak addig, amíg azt el nem viszik és egyébként is, mindent a megfelelő helyen és időben enni, illetve inni! Az egyes fogások között pedig posztmodern cirkuszelőadással szórakoztattak. A gasztronómiai élvezetek ilyen fokú halmozása után a Bál következett. Egy igazi bálteremben. Ha láttátok már a Hamupipőkét, vagy más, ahhoz hasonló rajzfilmet akkor tudjátok, milyen volt. Nem fogjátok elhinni, de pontosan éjfélig tartott! No, azért nem kellet hazarohanni a tökhintón, hanem következett egy igazi ’after party’ ahonnan minden képmegörökítő masinériát kitiltottak, hogy a díjazottak végre teljesen elengedhessék magukat. Több teremben folyt a buli, mert nincs is rá jobb szó! Volt vadnyugati kocsma, Moulin Rouge, kaszinó, játékbarlang, keringőszoba, jégbüfé és még sorolhatnám. Nem hiszem, hogy az életben még sokszor fogok Nobel-díjassal kólát inni, vagy rock ’n roll-t járni!

Az én történetem azonban itt tényleg Hamupipőkés fordulatot vett. Ugyanis amint négy órát ütött a karórám vissza kellett mennem a szállásra, mert nem sokkal később indult a gépem haza. Lehet, hogy csak a kimerültség miatt, de hihetetlenül le voltam törve. Nem akartam még felébredni. Legalábbis nem elsőként! Néhányan velem tartottak és segítettek összepakolni. Okosan csinálták. Látták a programot és úgy döntöttek, maradnak még, mert annyi idő Stockholm megismerésére, amennyit a SIYSS nyújtott, nem volt elég. Engem viszont várt az egyetem, vártak a vizsgák és persze a legjobban a családom.

Nem emlékszem, hogyan kerültem vissza Budapestre. Olyan fáradt voltam, hogy végig aludtam. A bravúr azonban az volt, hogy Koppenhágában még így is sikerült átszállni! Furcsa volt újra a régi kerékvágásba visszazökkenni. A szép álmokat azonban nem felejti el az ember! Ez azért több volt, mint álom. Ez valóság volt. Vannak képek, összegyűjtött fecnik és főleg barátok a világ minden tájáról, akik nem is fogják hagyni, hogy ez a csoda a feledés ködébe vesszen. Legfőképp pedig azért nem, mert most már van egy új álmom…