Munkámban egy litván költővel foglalkoztam, akiről még bizonyára nem sokan hallottak, hiszen a baltisztika, vagy balti filológia nevű tudományág Magyarországon még nem igazán ismert és elterjedt, bár az ELTE Keleti Szláv és Balti Filológiai Tanszékén már komoly baltisztikai kutató- és oktatómunka folyik. Bojtár Endre irodalomtörténész volt az, aki a tudományterület magyarországi alapjait lerakta. Magam is az ő műveit használtam felkészülésemhez, azonban hangsúlyoznom kell, hogy csak kiindulópontként; ötletet merítettem abból a néhány mondatból, ami a műveiben elszórva előfordul. Magyarországon ugyanis még egyetlen balti költőt vagy írót részletesen bemutató tanulmány sem jelent meg. Ez a hiány elég sajnálatos, különösen, ha figyelembe vesszük, a magyar és a balti népek közötti történelmi kapcsolatokat. (A Kárpát-medencébe érkezésük előtt a magyarok minden bizonnyal találkoztak a lettek és a litvánok őseivel, erre utal néhány átvett szó; Nagy Lajos háborúzott a litvánok ellen, Báthory, aki szintén lengyel király volt, a litvánok fölött is uralkodott, ő alapította a vilniusi egyetemet; a lett nyelvre pedig a környező finnugor népek nyelve hatott.) A Szovjetunióból történő kiválásuk, tehát függetlenségük újbóli elnyerése után pedig még nagyobb figyelmet érdemelnek.
    Maironis az új litván költészet megalapozója volt, a litván sajtótilalom idejének legnagyobb hatású alkotója. Az adott időszak nemzeti céljainak kifejezője és a litvánság megújulásának megéneklője volt. Bojtár Endre szerint „a klasszikus litván költészet betetőzője”, "ő végzi el azt az összegzést, amit más országokban már Közép-Európában is elvégzett a század első felében a reformkor nagy nemzedéke.” Maironis tehát mindenképpen kiemelkedő egyéniség, a litván irodalom elhatároló alapköve.
    Eredeti nevén Jonas Mačiulis 1862-ben született a Nyugat- és Közép-Litvánia határán fekvő Raseiniai melletti tanyán, szülei szabad parasztok voltak, akiknek szoros kapcsoltuk volt a polonizált köznemességgel. Az elemi iskolai ismeteretek egy részét otthon sajátította el, ugyanis abban az időben csak orosz nyelvű oktatás volt engedélyezett, így a szülők maguk tanították gyermekeiket, amit a törvény tiltott. Ezután a kaunasi gimnáziumba járt, itt kezdett el verselni, először még lengyelül. 1883-ban a kijevi egyetemen irodalmat tanult, de egy év múlva szülei kívánságára beiratkozott a kaunasi szemináriumba. Ahogy minden alacsony származású ember, így az ő számára is az egyházi pálya volt az egyetlen felemelkedési lehetőség abban az időben. A szeminárium elvégzése után a szentpétervári Birodalmi Római Katolikus Egyházi Akadémián folytatta tanulmányait 1888-1892 között. 1891-ben teológiai kandidátusi címet szerzett és pappá szentelték. Akkor használta először a Maironis álnevet. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen egy évvel később megszerezte a Teológia Mestere címet, 1894-1909 között pedig a szentpétervári egyházi akadémia professzora volt. A nemzeti függetlenséget, természetkultuszt, romantikus szabadságvágyat árasztó versei sehogy sem férhettek össze a teológiaprofesszor és a szeminárium rektorának konzervatív szigorával. 1909-ben ugyanis visszatért Kaunasba és az ottani papnevelde rektorává nevezték ki, miután előzőleg doktori fokozatot szerzett teológiából. Élete végéig igazgatta a szemináriumot. 1932-ben halt meg, Kaunasban temették el.
    Maironis papi hivatása akkor egyáltalán nem számított ritkaságnak litván irodalmi körökben, mivel a XIX. század legnagyobb litván alkotói, így Antanas Strazdas és Antanas Baranauskas is papok voltak. Az oroszok által uralt katolikus Litvániában maga a vallás is ellenállást jelentett az elnyomó hatalommal szemben, akárcsak Magyarországon, ahol a protestantizmus töltötte be ezt a szerepet. A nemesség nagyrészt  ellengyelesedett, a gyökereit még mindig legjobban őrző parasztság képviselői a fentebb vázolt okok miatt csak papok lehettek, ők ápolhatták a nemzeti kultúra ügyét. Érdemes azonban megemlíteni, hogy a gazdaságilag kevésbé fejlett északnyugati részen, Žemaitijában volt egy kisnemesi réteg a XIX. században, amelynek éppen anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy részt vegyen a főnemesség polonizált kulturális életében. Megőrizték litván nyelvüket, identitásukat; jó néhányan foglalkoztak közülük néprajzzal, (litván) történelemmel, irodalommal. Magyarországon ugyanígy a főnemesség vette át a németes műveltséget, ezért volt, hogy a költők, írók és a magyarság ügyének szószólói nagyrészt a köznemesek közül kerültek ki. Érdekes módon az egykor a pogányságban olyan sokáig megmaradó Litvániának most az egyház lett a legfőbb menedéke.
    Maironis fő alkotói korszaka a XIX. század végére esik. Európa nagy részén akkor már a realizmus, szimbolizmus és efféle irányzatok uralkodtak, Maironis azonban – ha lehet egyáltalán valamilyen irányzatba sorolni – leginkább a romantikához tartozik. Ez nagyon különösen hat, de érthetőbbé válik, ha arra gondolunk, hogy egész Közép-Kelet-Európára jellemző, hogy a nyugat-európai eszmék és irányzatok csak jóval később jutottak érvényre, és akkor is sokszor keveredtek. Még az is előfordult – jó példa erre Kazinczy, aki előbb szentimentális volt, csak később lett klasszicista -, hogy egy költő először egy későbbi stílusirányzatot képviselt, később áttért egy korábbira.
    Maironis költészetében rengeteg romantikus vonást találhatunk, ilyen például a régi mondák, mitológia használata, mint a népi kultúra felfedezése :
   
    „De ez megsértette a hatalmast,
    Aki látta föntről, az erős Perkunast,
    Jurate szépségét egy halandó földi
    Hogy merte szerelmével beszennyezni.
    Dörgött az ég és elsújtá villámát,
    Szétzúzva ezzel a borostyán palotát.”        (Jurate és Kastytis)
   
    Ezt itt egy helyen a balladával ötvözi, amely a végzet hatalmáról és a halandó ember tehetetlenségéről szól, Arany János ilyen műveinek a rokona, bár párbeszéd nem sok található benne, a mozgalmas cselekmény és a drámaiság miatt mégis balladának tekinthetjük. (Perkunas a litván mitológia főistene itt bosszút áll Juraren és Kastytison, mivel a halász és az istennő, az ő kedvese egymásba szerettek.)
    Magyarországon a romantika legnagyobb képviselői Berzsenyi, Kölcsey és Vörösmarty. Mindenképpen Vörösmarty a legfőbb romantikus, akinél egyedül és legtisztábban volt jelen az irányzat. Éppen ezért nem lehet őt Maironisszal összehasonlítani, aki jóval összetettebb költőegyéniség. Berzsenyit és Kölcseyt viszont annál inkább.
    Berzsenyi klasszicistaként indult, de Horatiust utánzó versei is rejtetten romantikusak, hazafias ódáinál pedig már fel sem merülhet a klasszicizmus kérdése, hiszen a nemzeti gondolat, a hazafiság jellegzetesen romantikus témák. Érdekes megfigyelni, hogy Berzsenyi és Maironis egyaránt „kettős életet” élt. Abban az időben a költészet nem volt önálló hivatás, egyiküknek a földesúri, másikuknak a papi teendők és a szeminárium ügyeinek intézése jelentette a napi munkát, amely mellett romantikus műveiket írták, s amely éles ellentétben állt költészetük szellemiségével.  Közös motívum az uralkodói vár, a hajdani dicsőség hirdetője, amely túlélte a történelem viharait, most azonban romokban áll, mint a nemzet szimbóluma, amely sok hányattatás és küzdelem ellenére még él, de veszélyben a fennmaradása, az egykori hírnévnek és hatalomnak pedig csak árnyékát fedezni fel. Valószínűleg azért, mert korábban Magyarország és Litvánia is nagy ország, erős hatalom volt, később viszont a környező birodalmak ellehetetlenítették. Berzsenyi és Maironis ezt írják a magyarokhoz címzett első és második ódában, illetve a Trakai vár című versben:
   
    „Nyolc századoknak vérzivatarjai közt        „Dicső Trakai, honi vár!
    Rongált Budának tornyai állanak.”,        A sír fejedelmi palástra borul,
    illetve                        A vár csodamód ma is áll.”
    „Ez tette Rómát föld urává,            és
    Ez Marathont és Budavárt híressé.”        "Megélt ez a vár lobogós korokat!
                            Hány hős állhatott a fokán!
                            Hatalmat emelt Vytautas, a Nagy,
                            Fejedelmi léte során!
    (Kovács István fordítása)
   
    Trakai, a régi litván főváros, Vilniustól 28 km-re nyugatra fekszik. A várat a német lovagok elleni védekezésül építették. Bojtár Endre hívja fel a figyelmet a témaválasztás hasonlóságára Kölcsey Husztja és a fenti vers között. Kölcsey azonban elfordul a siránkozástól, jövőbe vetett bizalmat, a haza javára végzett tevékeny munkát hirdet, ellentétben Maironisszal, aki még megreked a „régi kor árnya felé visszamerengő”, kesergő magatartásnál, hiszen így fejezi be:
   
    „Midőn Trakainak erődje fogad,    „Bús düledékeiden, ó Husztnak vára megállék,
    Fáján dobog a szívem,        Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
    Orcámra könnyek egy cseppje fakad,    Szél kele most, szakadott a fal, s a visszanyögő hang
    Kék ködbe borul a szemem!        A szirt erdeje közt zúg vala lábam alatt.
    Vigasztalanul gyötör engem a bú,    S hév kebelem dobogott, s e könny, mely forra szememben
    Köröttem az éj ma sötét, szomorú.”    Titkosan omladozó haza, néked ömölt.”
    (Kovács István fordítása)
       
    Persze nem szabad elfeledkezünk róla, hogy a Husztnak volt egy korábbi változata is, a „Régi várban” című, amelyből hiányzik a későbbi tevékeny optimizmus. Ha ezzel a hat évvel korábban, 1825-ben keletkezettel hasonlítjuk össze Maironis alkotását, arra jutunk, hogy a fő mondanivalóban, az alaphangban alig van különbség, csupán egy formai eltérést észlelhetünk. Kölcseynél az epigrammatikus forma még klasszicista örökség, Maironisnál már nyoma sincs ilyesminek.
    A realizmus fő műneme az epika, egyesek azt állítják, hogy realista költő tehát nem létezhet. Bojtár Endre szerint ezek valójában romantikusok, akik egyszerű, reális, közérthető formában fogalmazzák meg romantikus eszményeiket, így a nemzeti szabadságért folytatott harcot és a népi gyökerekhez való visszatérést is. Ilyen a magyar irodalomban Petőfi és Arany. Ellenben van valaki, aki már jóval korábban népies hangot ütött meg és a népdal, a népi kultúra felé fordult, ez pedig Csokonai Vitéz Mihály. Talán azért, mert a felvilágosodás eszméinek hatása alatt állt, magáévá tette a rousseau-i romlatlan természet és egyszerű nép kultuszát. Maga is gyűjtött népdalokat, és vannak olyan művei, amelyek erősen emlékeztetnek ezekre mind egyszerű formájukban, mind témaválasztásukban. Meglepő hasonlóságot fedezhetünk fel a Szegény Zsuzsi, a táborozáskor és Maironis Megjött a hír című verse között, ami maga is bizonyíthatóan a népköltészetből merít, ugyanis a litván népi hagyományban többször előfordul a háborúba induló legény alakja:
   
    „Háborúba ment a legény,
    kicsiny húgát otthon hagyta.”    (Rab Zsuzsa fordítása)
    vagy:
    „Megnő, lészen jó katona,
    Hadba hívja Litvánia.”    (Rab Zsuzsa fordítása)
    illetve:
    „Jaj, én anyám, aki szültél,
    féltem elmenni a hadba,(…)
     ezért váltam tölyűfává.”     (Rab Zsuzsa fordítása)
   
    Ez persze nem különleges dolog, hiszen a téma szinte minden nép költészetében előfordul. Maironis Megjött a hír című verse a következőképpen hangzik:
   
    „Megjött a hír Prussziából:
    Nyergeljétek lovatok!
    Vésszel fenyegetve hazánkat
    Jönnek a német lovagok.
    Ne aggódj, kis húgom, légy jó reménységgel
    Vissza fogok térni ide, épen, egészségben.
   
    Gazdagok a keresztesek:
    Aranyozott tornyaikkal
    Városaik ékesek
    És selymektől fénylenek.
    Porosz kardot fogok hozni. Selyemsálat hozok.
    Tiéd lesz a sál, a gyűrű és az arany öv, húgom.
   
    Újra eljött már a tavasz,
    Röptében dalol a pacsirta,
    De nincs hír a legényről,
    Aki elment a harcba.
    A nap lemenvén csata tombolt. Sok vér kiömlött.
    Ott harcolt ő hazájáért és ott halt végül ő meg.
   
    Barátaim vidáman dalolnak,
    És fénylő selyembe bújnak.
    De én, én folyton sírok,
    És sírokról álmodom.
    Drága testvér nem fogsz nekem többé kedveskedni,
    S nem fogsz az én ujjamra  aranygyűrűt húzni!"
   
    Ugyanaz a téma, ugyanaz a szerkezet. A mindent eldöntő, tárgyilagos paranccsal kezdődik, Csokonainál nem derül ki végül a szerelmesek további sorsa, Maironisnál sem teljesen, de a szöveg alapján csak egyféle lehetőséget engedhetünk meg, a legény veszte csaknem biztos.
   
    Maironis jellegzetesen közép-európai költő, az ilyen minden ismertetőjegyét magán viseli, különösképpen a stíluskeveredést. Alapjában véve romantikus, de – ahogy Bojtár Endre Maironist alkatilag realistább romantikus költőnek nevezi – a realizmus is felfedezhető lírájában. Vezérfonala a romantika és népiesség, ezt egyszerű nyelvezetű, könnyen érthető műveivel és a sok népi motívummal éri el, de láttuk, hogy egy századon belül alkotó magyar költők egész sorával mutat hasonlóságot, ami részben annak köszönhető, hogy közép-kelet európai alkotókról van szó, részben pedig Maironis sokszínű, gazdag, eredeti költészetének.
   
    Felhasznált irodalom:
    Bojtár Endre: Bevezetés a baltisztikába     Osiris Kiadó, 1997
    Bojtár Endre: "Az ember feljő", Magvető Kiadó, 1986
    Bojtár Endre: Litván költők antológiája    Európa Könyvkiadó, 1980
    A magyar fordításban fel nem lelhető verseket magam fordítottam az Anelauskas család honlapján talált angol nyelvű változatból, e versek mellett ezért fordító nem került feltüntetésre.