|
|
 |
|
|
|
A néprajzi kerámia technológiai vizsgálata kísérleti régészeti módszerekkel [Szabó G. Tamás, 2003]
A Humán- és Társadalomtudományi Tagozat 2003. évi esszépályázatának kiemelt I. díjas pályamunkája
A néprajzi kerámia technológiai vizsgálata
kísérleti régészeti módszerekkel
Írta: Szabó G. Tamás (2003)
A ma üdülõfaluként számon tartott Tolna megyei település, Mórágy a 19. században fazekas termékeirõl volt nevezetes. A mórágyi fazekasok által készített, magas szintû technikai, technológiai ismeretekrõl árulkodó használati és díszkerámiák vizsgálata igen sok érdekes kérdést vet fel, amelyek közül dolgozatomban két problémakört kívántam alaposabban megvizsgálni.
1. A mórágyi kerámia nyersanyaga tekintetében kiinduló hipotézisem a szakirodalomban felvetettek alapján az volt, hogy a mórágyi kerámia nyersanyaga sajátos, egyedi összetevõvel rendelkezik, amely nem más, mint a kiégetés után sárgán csillogó biotit.
2. A másik vizsgálni kívánt kérdés során pedig - azaz, hogy vajon mi a mórágyi kerámia élénk színének, ragyogó mázának titka - azt feltételeztem, hogy a kétszeri égetés technológiájában keresendõ a válasz.
A 18. század végétõl ténylegesen a 19. század végéig - tehát közel száz évig - mûködõ központ, a Tolna megyei Mórágy fazekasai német telepesek voltak, akiknek szülõhazájában e mesterség már a század elején igen fejlett volt. A fazekasközpontról a közelmúltban megjelent publikációk néhány technológiai vonatkozású kérdésre is felhívták a figyelmet, melyekre a régészet, a néprajz és a technikatörténet tudományok eszközeinek, módszereinek együttes alkalmazásával kerestem a választ.
A régészetével, amennyiben a vizsgálati anyagot a mórágyi leletmentések során elõkerült félkésztermékek, töredékek szolgáltatták. A kísérleti régészet metodikája és tapasztalati anyaga segített a megvalósításban.[1][1] A régészeti módszerek a helyszíni megfigyelések során különösen a mórágyi kemencetípusok alaposabb vizsgálata révén tûntek jól alkalmazhatónak. A helyszíni adatgyûjtések, a felkutatott adatközlõk segítségével megismert óbányai német fazekastechnológia pedig a néprajztudomány oldaláról segített hozzá kérdéseim megválaszolásához, míg a technikatörténet alapvetõen módszertani szempontból volt meghatározó. Az eredmények értékelése tekintetében természetesen mindhárom terület szakirodalmát áttanulmányozva kerülhetett sor a következtetések levonására.
A mórágyi fazekasok
A mórágyi fazekasközpontról Ács Lipót elsõ közlését követõen Beczkóyné Révész Ágnes írt részletesen.[2][2] Késõbb Kresz Mária, István Erzsébet, újabban Nagy Janka Teodóra foglalkozott részletesebben a kerámiaközpont történetével.[3][3] Adataik szerint a mórágyi fazekasság kezdetei a 18. századra tehetõk, amikor fõképp Pfalzból és Hessenbõl német telepesek érkeznek a korábban szerbek lakta, majd a török megszállás megszûnését követõen elnéptelenedõ településre. A közel száz évig mûködõ fazekas központ megszûnésében a 19. század végén a gyáripari termékek térhódítása, a népmûvészet háttérbe szorulása játszott szerepet. Emellett a település fazekassággal is foglalkozó lakói igyekeztek kihasználni a borkonjunktúra elõnyeit, majd az 1880-as évek végétõl döntõ fontosságúvá váló szarvasmarhatartást.[4][4]
A mórágyi kerámia sajátosságai a néprajz és a régészet oldaláról
A mórágyi fazekas központ termékeit a néprajz hagyományosan kiemelten kezeli, mint a sárközi kerámia legkorábbi készítési helyét,[5][5] a régészeti feltárások eredményei pedig egyértelmûen bizonyították, hogy a fazekasok 18. század végén készült edényei még közvetlenül a szülõföld hagyományait, azaz formakincsét és díszítéseit idézték.[6][6] A mára csak a dísz- és használati tárgyai révén ismert mórágyi fazekasközpont hagyományai tekintetében számos hasonlóságot mutat a Hessen vidékérõl érkezett mecseknádasd-óbányai fazekasok tevékenységével, akik közül Teimel István Óbányán ma is dolgozik.[7][7]
A mórágyi fazekasság technikatörténeti jelentõsége
A mórágyi kerámia készítésének folyamatáról elég kevés adatot közölnek az irodalmak. Egyrészt azért, mert a gyûjtés akkor kezdõdött meg, amikor már az utolsó fazekas sem dolgozott, másrészt a tanulmányok inkább a tárgytípusokra, díszítményekre figyeltek, mint a technológiai sajátosságokra.
A technológiai jellemzõk közül azt emelték ki, hogy a fazekasok a falu határában található agyagból dolgoztak. Már közvetlen a házak elõtt, nem túl nagy mélységben is jó minõségû vöröses, sárga és szürke agyagot találtak. Bár Mattyasovszky Jakab és Petrik Lajos nem tud Mórágy környékén tûzálló agyagról, az elõkerült kályhásmunkák és tûzálló fazekak bizonyítják, hogy ezzel is dolgoztak a mórágyi fazekasok.[8][8]
A technológai sajátosságok közül az írókahasználat mellett a mázminõség kerül még megemlítésre, s az a tény, hogy felfüggesztés céljából Mórágyon külön fület illesztettek a tálra, tányérra.[9][9]
A mórágyi kerámia nyersanyagának sajátos ásványa: a biotit
A legújabb publikációk egyikében[10][10] történik utalás arra, hogy a mórágyi kerámia nyersanyaga tartalmazta a környéken jellemzõ gránit egyik kísérõ ásványát, a biotitot, mely égetés után sárgán csillámlott a kerámia mázzal nem fedett részén. Kísérletünk során ezt kívántuk modellezni, mintegy bizonyítva a mórágyi kerámia nyersanyagának sajátos ismertetõjegyét. A J.B. Biot nevérõl elnevezett ásvány, a biotit magnézium-vascsillám. Eredeti állapotában zöldes fekete, barna, barnás fekete vagy fekete rétegszilikát.. A biotit kiterjedt kõzetalkotó ásvány. A szakirodalom arra is felhívja a figyelmet, hogy a mállás során üledékbe került biotit idõvel fémesen csillogó, sárgásvörös színû anyaggá, a köznyelvi megnevezés szerint „macskaarannyá” alakul át.[11][11]
Az adatközlõk elmondása a mórágyi fazekasok a tálakhoz, a tányérokhoz a nyersanyagot a közeli vízmosásokból gyûjtötték. Kifelé vetni való krumplival, visszafelé agyaggal rakták meg a szekeret. A vizsgált régészeti leletanyagban találtunk még meg sem munkált agyagot, valamint bõrszáraz, engóbbal díszített nyerskerámiát. Közös volt bennük, hogy egyikben sem voltak felfedezhetõek a kiégetett edényeken jól látszó, aranyosan fénylõ szemcsék. Mindegyikben láthatóak voltak azonban a terület meghatározó kõzete, a gránit egyik kísérõásványának, a biotitnak fekete szemcséi.
A nyers agyag és az engóbbal díszített, de még égetés elõtt lévõ félkésztermék esetében is többször megismételtük a kísérletet. Egy-egy kisméretû mintát Bundsen-égõ lángja felett 3 percig megpörköltünk. A hõ hatására a kb. 5 mm x 6 mm méretû magnézium-vascsillám oxidálódott és aranyosan csillogóvá vált, az agyag pedig vörösre, illetve sárgára égett. Ezt követõen egy a közeli vízmosás mellett talált öklömnyi gránitdarabban lévõ biotitszemcsével is megismételtük a kísérletet. Azonos eredménnyel: a 3 percnyi hevítést követõen a fekete biotit szemcse ismét aranylóan sárga színûvé vált, a gránit színe viszont nem változott. Ezáltal bizonyítva láttuk, hogy a nyersanyagban, amellyel a mórágyi fazekasok dolgoztak, a fekete biotit az égetés hatására sárgásan csillogóvá vált, sajátosan jellemzõ jegyét adva a mórágyi kerámiának.
A mórágyi fazekas kemencék típusai
Az i.e. 5. századtól az avarok és a rómaiak kerek, küllõs kemencét használtak. Ezt követõen a 15. századtól terjedt el a kazak kemence. Magyar területen a régészeti és néprajzi irodalom bõséges adatai szerint kerek alaprajzú, kúp alakú kemencét használtak. Ilyen például a magyarlukafai is, de ilyen kemencét használtak Kresz Mária szerint a csákvári fazekasok. A kerek kemence mellett már Kresz Mária is utal a Csákváron a német kályhások által használt ún. német típusú hosszú kemencére. A Mórágyon található, még megmaradt löszbevájt kemencék többsége ilyen kemence volt, s ilyen kemencében éget még ma is Teimel István óbányai fazekas, aki még a mórágyi német fazekasok égetési technológiáját alkalmazza.[12][12]
Mórágyon egy régészeti feltárás során került elõ a Szabadság u. 12. sz. alatt a partoldalban található német hosszú kemence, de látható ilyen az Alkotmány utcában. A szomszédos Kismórágyon a régi 254. sz. ház mögött a partoldalon ma Kolep János egykori fazekas kemencéjének maradványai is jól láthatók.[13][13]
A német típusú hosszú kemence használatát Teimel István óbányai fazekasnál figyelhettük meg. A nagy tûzterû kemence egyszerre igen nagy mennyiségû fazekastermék kiégetésére alkalmas. A fazekas elmondása szerint közel egy hónapig tart, amíg telekorongolja a kemencét. Miután a kemencébe helyezte a kiégetendõ kerámiát, begyújt a kemence végében lévõ tûztérbe. A tûztértõl elválasztó rácsosan rakott téglasor megvédi a kerámiákat a lángtól. A forró levegõ egyrészt hátulról éri az edényeket, másrészt alulról, a kemence alján lévõ légjáratokból.
A mórágyi kerámia égetésének jellemzõ vonásai
A kerámiakészítés technológiai folyamatából vizsgálataink alapvetõen az égetés szakaszára irányultak. Ennek során arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen technológia alkalmazása révén válnak más fazekasközpontok termékeihez képest feltûnõen élénk színûvé, ragyogó mázúvá a mórágyi kerámiák. Ez utóbbi kérdés azért tûnt különösen izgalmasnak, mert még azok körében is, akik érintették a témát, a legkülönbözõbb válaszok születtek.[14][14] A helyszíni megfigyelések és a szakirodalomban leírtak alapján igyekeztünk rekonstruálni az eredeti körülményeket. A helyszíni megfigyelések egyrészt a régészeti módszer alkalmazását jelentették a kemence és a kemencefeltárás leletanyagának alapos áttanulmányozásával, másrészt a néprajzi módszerek alkalmazását a jelenlegi óbányai gyakorlat megfigyelése során.
A régészeti leletanyagban három megmunkáltsági fokozat volt jelen. Egyrészt a félkésztermékek két formája: a bõrszáraz, engóbbal díszített nyerskerámia és az egyszer már kiégetett kerámia, továbbá a már fedõmázzal is ellátott késztermék. Mindez hozzásegített az égetést megelõzõ állapot és az égetési folyamat rekonstruálásához. E szerint a megkorongolt tálakat, tányérokat elõször bõrszárazra szárították, majd bevonták engóbbal, azaz földfestékkel. Ezt követõen zsengélték, azaz megtörtént elsõ égetése. Az egyszer már kiégetett edényekre került a drága, általában külföldrõl, gyakran a családi kapcsolatok révén Németországból beszerzett fedõmáz. Ennek oka az volt, hogy így az elsõ égetés során eltört, eldeformálódott, megrepedt edényekre még nem kerüljön az értékes, a mórágyi kerámia egyik jellegzetességét jelentõ fényes fényt biztosító fedõmázból, csak a második égetésre elõkészített tárgyakra. A kétszeri égetés tehát egyrészt technológiai, másrészt praktikus okokra is visszavezethetõ.
Teimel István óbányai fazekasmester elmondása megerõsítette a régészeti leletanyag alapján megfogalmazott rekonstrukciót. Ma is kétszeri égetéssel készíti a kerámiát. Mivel a német hosszú kemencébe egyszerre sok tárgy kerül, nem arányában, de számában nagyobb lehet a selejt is. Így gazdaságosabb az általa készített edények közül csak az elsõ égetést követõen sikerültekre tenni a ma is drága fedõmázból.
Összegzés, eredmények
Kísérleteink eredményeként bizonyítható, hogy 1. a mórágyi kerámia helyi nyersanyagból készült, 2. amelynek speciális összetevõje a biotit. Ennek jelentõsége, hogy a nyersanyag sajátos összetevõjének meghatározása révén jól elkülöníthetõvé válhatnak az eredeti mórágyi és a 20. század elején a szekszárdi fazekasok által készített, a mórágyit utánzó fazekas munkák.
A másik vizsgált probléma tekintetében régészeti és néprajzi oldalról is bizonyítást nyert, hogy a kétszeri égetéses technológia és a speciális kemencetípus is hozzájárult a mórágyi tálak, tányérok, bokályok feltûnõen élénk színéhez, ragyogó mázához.
Bízunk abban, hogy sikerült elérni kitûzött célunkat, azaz hogy a kerámiakutatás egy kevésbé vizsgált területéhez, a technológiai sajátosságok vizsgálatához szolgáltassunk adatokat. Ahhoz, hogy a mórágyi kerámia ne csak edénytípusok, motívumok, stb., de technológiai sajátosságok szempontjából is elkülöníthetõ legyen más kerámiaközpontok termékeitõl. Összességében pedig adalékot nyújthassunk a mórágyi fazekasok magas fokú technológiai ismereteihez.
[1][1] Bötther, Gudrun und Gunter: Herstellung mittelalterlicher Töpferware im Museumsdorf Düppel. In: Experimentelle Archaologie in Deutschland. Oldenburg, 1990. 355-363.
[2][2] Beczkóyné Révész Ágnes: A mórágyi és a gyüdi fazekasság. Néprajzi Értesítõ (XXX) 1938. 159-169.
[3][3] István Erzsébet: Sárközi népi cserépedények. Néprajzi Értesítõ (XLVI) 1964. 91-137., Kresz Mária: Magyar fazekasmûvészet. Budapest, 1991., Nagy Janka Teodóra: A mórágyi kerámia és a korai néprajzi kerámia történeti kérdései. Ethnographia (CVI) 1995. 481-517.
[4][4] Nagy Janka Teodóra 1995.
[5][5] Legutóbb Csupor István-Csuporné Angyal Zsuzsa: Fazekaskönyv. Budapest, 1998.
[6][6] Mészáros Gyula: Szekszárd és környéke törökös díszítésû kerámiaemlékei. Szekszárd, 1968., Szabó Géza: Die diffuse beziehung unter den regionen Europas im 18-19. Jh.: Hafneröfen vom deutschen typ aus Südtransdanubien. In: Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok évkönyve (XI) Szolnok, 1999. 125-129. 126., Nagy Janka Teodóra 1995. 507., Kresz Mária 1991. 28-30., Meyer-Heisig, Erich: Deutsche Bauerntöpferei. München, 1955.
[7][7] A mecseknádasd-óbányai fazekasságról L. Imre Mária írt részletesen. L. Imre Mária: Adatok a mecseknádasd-óbányai fazekassághoz I-III. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, Pécs I. 1975-1976. 183-196., II. 1977. 294-308., III. 1979. 230-250.
[8][8] Mattyasovszky Jakab-Petrik Lajos: Az agyag-, üveg-, cement és ásványiparnak szolgáló magyarországi nyersanyagok részletes katalógusa. Budapest, 1885., Szabó Géza 1999. 126.
[9][9] Nagy Janka Teodóra 1995. 500-501.
[11][11] Koch Sándor-Sztrókay Kálmán Imre-Grassely Gyula: Ásványtan I. Budapest, 1967. 56-57.
[12][12] Kresz Mária: A csákvári fazekasság. Székesfehérvár, 1987. 34., L. Imre Mária 1977. 191., Teimel István óbányai fazekas közlése.
[13][13] Nagy Janka Teodóra 1995. 500., Szabó Géza 1999. 128.
[14][14] Kresz Mária 1987, István Erzsébet 1964, Nagy Janka Teodóra 1995.
|
|
|
