|
|
 |
|
|
|
Ütközőpályán-Adalékok a csendes-óceáni háború kitöréséhez [Kui Szilárd, 2004]
Ütközõpályán
Adalékok a csendes-óceáni háború
kitöréséhez
Írta: Kui Szilárd (2004)
A XIX. század közepén Japán még a nyugati nagyhatalmak imperialista gyarmatosításának célpontja volt, alig 70 évvel késõbb már, mint nagyhatalom jelenik meg a világpolitikában, és Ázsia meghódítására tör, mindörökre ki akarja szorítani a fehér embert a legnagyobb kontinensrõl, és saját gyarmatbirodalmat szeretne létrehozni. Jogosan merülhet bennünk fel a kérdés: Mi minden történt ez alatt a 70 év alatt, ami lehetõvé tette Japán számára ezen ambiciózus külpolitikai célkitûzéseket?
Japán az 1868-as Meidzsi restauráció1 következtében kilábalt a feudális széttagoltságból és elindult a nyugathoz való felzárkózás útján. Az évszázadokon keresztül követett elzárkózás politikáját felváltotta a minél nagyobb nyitás politikája. Megindult az ország és a társadalom erõltetett modernizációja, japán fiatalok ezrei indultak külföldi tanulmányutakra, hogy elsajátítsák a legmodernebb technikai ismereteket, és azokat hasznosítsák a rohamléptekkel fejlesztett hazai iparban. Három évtized alatt Japán gyakorlatilag behozta a több évszázados nyugattal szembeni technikai, technológiai hátrányát. Hatalmasat változott az ország képe is: vasútvonal hálózták be a tartományokat, modern kikötõk épültek, csökkent az egyes országrészek elszigeteltsége, a feudális városok modern ipari városokká alakultak át. Az iparosítás következtében az amúgy is szegényes japán nyersanyagkészletek hamar kimerültek, így az országnak külföldi nyersanyagforrások után kellett néznie. Rövidtávon megoldást jelentett a nyersanyagok világpiaci importja, ám hosszútávon mindenképp gyarmatok szerzésére vált szükségessé. Így Japán olcsón kielégíthette nyersanyagéhségét, és piacot talált iparcikkei számára. A növekvõ gazdasági erõ lehetõvé tette egy ütõképes hadsereg és haditengerészet kialakítását, az elõbbi megteremtésében a német, míg az utóbbi esetében a britt mintát követték. A japán gyarmatosítási törekvések elsõ számú célpontjává Kína és Korea vált, elõbb azonban semlegesíteni kellett a térségben szintén nagyra törõ terveket dédelgetõ Orosz Birodalmat. Az orosz-japán háborút követõen egyértelmûvé vált a világ számára, hogy mekkora változások zajlottak le Japánban és bebizonyosodott a cári Oroszország menthetetlen leszakadása a fejlett országok csoportjától. A háborút követõen lehetõvé vált Korea elfoglalása (1910), sõt az elsõ világháborúba remek taktikai érzékkel bekapcsolódó Japán a szövetségesek oldalán harcolva megszerezte a kínai és csendes-óceáni német érdekeltségeket is. Jóval többet profitált azonban az ország abból, hogy a világháború alatt a szövetségesek kínai piacait is megszerezte, és azokat a háború lezárását követõen is sikerült megtartania. A kedvezõ körülmények következtében erõteljes gazdasági fellendülés indult meg, tovább erõsítve a társadalom kettõs szerkezetét. Egyrészt kialakult a nyugati nagyhatalmak mintájára egy ipari társadalom, annak minden jellemzõjével együtt, másrészt a falu világát majdnem érintetlenül hagyta a hatalmas fejlõdés, így ott továbbra is élt a feudális társadalmi rendszer, a hagyományok és közösségi vezetõk feltétlen tisztelete. A városi lakosságot egészen a 20-as évek derekáig bizonyos nyugat imádat jellemezte. Az európai öltözködést, hajviseleti formákat utánozták, amerikai könnyûzenét hallgattak, az élet minden területén igyekeztek követni a nyugati mintákat. Az oly nagyon tisztelt nyugat azonban nem volt hajlandó egyenlõ partnerként kezelni a japánokat, az Egyesült Államokban egyenesen sárga veszedelemnek hívták õket, és minden eszközt megragadtak, hogy megnehezítsék letelepedésüket. Így érthetõen egy lassú elhidegülés indult meg az Egyesült Államokkal és az Európai nagyhatalmakkal szemben a japán társadalomban, s újra elõtérbe került a dicsõ nemzeti múlt, és az õsök tisztelete. A folyamat az 1930-as évekre az egyre erõsödõ nacionalizmusban tetõzött be2. Bármennyire is lenézték azonban a nyugati hatalmak Japánt, az többé megkerülhetetlen tényezõvé vált számukra, s nagyhatalmi státuszba emelkedett a világpolitikában. Mint látni fogjuk elsõsorban Kínával kapcsolatban kényszerülnek majd a nagyhatalmak tárgyalásokra Japánnal.
A két ország viszonya valójában soha nem volt felhõtlennek mondható, elég, ha csak Metthew Perry sorhajókapitány akciójára gondolunk. A XIX. század második felében az amerikai belpolitikában egyre erõteljesebb diszkrimináció alakult ki az ázsiai származásúakkal szemben. Fehér ember ellen nem tanúskodhattak, korlátozták földhöz jutásukat, és csak a városok szélén engedélyezték számukra a letelepedést, sõt Kalifornia államban nem járhattak a fehér gyermekekkel egy iskolába az ázsiai szülõk gyermekei. A helyzet a századfordulót követõen sem változott számottevõ mértékben, egyre többen követelték bevándorlási korlátozások bevezetését a japánokkal és kínaiakkal szemben. Az I. világháború átmenetileg elterelte a kérdésrõl az amerikai társadalom figyelmét, ám a háborút követõen a probléma újult erõvel jelentkezett, s a fehér ember felsõbbrendûségét hirdetõ rasszizmus egyre szélesebb körben történõ elterjedése csak olaj volt a tûzre, a japán embereknek egyre nagyobb megaláztatásokat kellett elviselniük. A kongresszus által 1924-ben elfogadott úgynevezett „kizárási törvény” tovább súlyosbította a helyzetet. A törvény megtiltotta a japánok számára a bevándorlást az Egyesült Államokba, ezt követõen a már az USA-ban élõ japánok nem szerezhettek állampolgárságot, nem vásárolhattak földet. A japánokkal szemben tanúsított amerikai magatartás természetesen a két ország viszonyában is feszültségeket eredményezett.
Ezek elõször az 1921-es washingtoni konferencián mutatkoztak meg. A Hollandia, Portugália, Belgium, Kína, Franciaország, Olaszország, Nagy-Britannia, Japán és az Egyesült Államok részvételével zajló tárgyalások célja a csendes-óceáni nézeteltérések tisztázása és a nagyhatalmak flottái közti egyensúly kialakítása volt. Hughes amerikai külügyminiszter ismertette az amerikai álláspontot Kínával kapcsolatban, e szerint az Egyesült Államok Kínával szemben a nyitott kapuk elvét kívánja alkalmazni, és nem hajlandó elismerni egy nagyhatalom kizárólagos igényét sem3. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a nyugati hatalmak egyenlõtlen kereskedelmi szerzõdéseket erõltettek Kínára, a lehetõ legnagyobb profit elérésére törekedtek. Ugyanakkor nem szálltak meg kínai területeket úgy, mint azt Japán tette, de bekapcsolódtak az országban folyó polgárháborúba, hol az egyik, hol a másik hadurat támogatva. Ez elemi érdekük volt, hisz egy belsõ anarchiába süllyedt Kína nem volt képes kiûzni az õt kiszipolyozó nyugatiakat, így gyakran elõfordult, hogy a belsõ ellentéteket, a nagyhatalmak csak tovább szították. A konferencia a csendes-óceáni térségben a status quo fenntartását tartotta kívánatosnak. A legnagyobb eredmény azonban a flottaépítési korlátozások Japánnal való elfogadtatása volt. E dokumentum szerint a britt az amerikai és a japán flotta egymáshoz viszonyított aránya 5:5:3-hoz kellett hogy legyen. A szerzõdés 9 évre szólt, s a nagyhatalmak úgy határoztak, hogy a további arányszámokról, majd egy 1930-ban összehívandó újabb konferencián döntenek.
A washingtoni konferencia kedvezõtlen döntéseit a japán társadalom kudarcként élte meg, az emberek úgy érezték, a nyugat ismét kisemmizte Japánt, és nem hajlandó egyenlõ partnerként kezelni. Egyes szélsõséges csoportok egyenesen azt hirdették, hogy a flottaépítési korlátozások Japán nemzeti létét fenyegetik. A felkorbácsolt közhangulat azonban lassan csitulni látszott, és az általános gazdasági fellendülés, ami elsõsorban a kínai piacoknak volt köszönhetõ megnyugtatta a japánokat. Tovább növelte a belpolitikai stabilitást az, hogy 1926-ban trónra lépett Hirohito császár, aki gyenge elméjû apját lemondatva került hatalomra. Fiatal kora ellenére remekül ellátta feladatait, köszönhetõen annak, hogy már a megelõzõ években is õ gyakorolta a hatalmat régenshercegként apja mellett. A politikai pártok, bár a japánok kezdetben idegenkedtek tõlük4, egyre nagyobb társadalmi támogatottságot szereztek, befolyásokat lassan kiterjesztették a bürokrácia és a hadsereg tagja fölé is. Egyre több leszerelt tábornok és nyugdíjazott fõhivatalnok vállalt szerepet a pártok vezetésében. Az 1920-as évek Japánját a gazdasági prosperáció és a belsõ stabilitás jellemezte. A fõként Ázsiából befolyó nagy exportbevételek lehetõvé tették a Hadsereg és a Császári flotta minõségi fejlesztését. Bár a nemzetközi szerzõdések korlátozták méretüket, a folyamatos technikai fejlesztéseknek köszönhetõen ütõképességük igen nagy volt, így 1930-ra Japán a régió elsõszámú katonai hatalma lett.
1930-ban idõszerûvé vált egy újabb konferencia összehívása, hisz meg kellett újítani a washingtoni szerzõdés arányszámait. A japán kormány azzal a reménnyel utazott el a Londonban zajló tárgyalásokra, hogy sikerül elfogadtatnia az angolszász hatalmakkal az egyenlõ flották elvét, azaz a három haditengerészeti nagyhatalom, Nagy-Britannia, Japán, és az Egyesült Államok ugyanakkora flottát tarthatna fenn. Bár a brit és az amerikai küldöttség tudomásul vette a japán igényeket, hallani sem akartak annak elfogadásáról. A japán kormány látva tárgyalópartnerei álláspontjának merevségét, nem erõltette saját elképzeléseit, meghátrált, és elfogadta azt a tervezetet miszerint a jövõben az amerikai, a brit és a japán flották aránya 10:10:7 legyen. A japán kormány döntésének hátterében az állt, hogy elsõ számú vetélytársnak a Szovjetuniót tekintették, hisz az észak-kínai és mongóliai területek feletti ellenõrzést Sztálin magának szerette volna megszerezni, ugyanakkor a Mandzsúriában állomásozó japán hadseregek is folyamatosan terjesztették ki befolyásukat ezekre a területekre. A két ország közti fegyveres összetûzések mindennapossá váltak, így a Szovjetunió ellen háborúra készülõdõ Japán meg akarta õrizni az angolszász hatalmak jóindulatát. A Császári Hadsereg érdekeinek alávettették a Császári Flotta érdekeit, ezért fogadta el a japán küldöttség az amerikai-brit tervezetet.
A szerzõdés aláírása nem várt belpolitikai felfordulásokat okozott Japánban. Az emberek hazaárulónak nevezték a kormányt, amiért az elfogadta a londoni szerzõdést, s fiatal katonatisztek megölték a japán miniszterelnököt. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy az idõközben kitörõ gazdasági világválság Japánba is begyûrûzött, soha nem látott munkanélküliséget okozva. A társadalom a gazdasági nehézségekért és a külpolitikai kudarcokért a kormányon lévõ konzervatív pártokat okolta, és megvonta támogatását tõlük. Egyre több párton kívüli, független jelölt került be a japán alsóházba, a pártok kezdték elveszíteni hatalmi befolyásukat. A császár által kinevezett kormányoknak egyre kevesebb párpolitikus tagja volt, így 1932-re a pártok gyakorlatilag kiszorultak a döntéshozatalból. A hatalom egy szûk körû nemesekbõl, bürokratákból, katonákból és gazdag üzletemberekbõl álló katonai klikk kezébe került, akik saját érdekeiket szem elõtt tartva, Japán nemzeti érdekeire hivatkozva alakították a külpolitikát. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az eddigi türelmes Kína-politikát, egy offenzív, konfrontatív jellegû politika váltotta fel, vállalva az esetleges összeütközéseket a Kínában érdekelt többi nagyhatalommal is. Az országot úgy kívánták kirántani a gazdasági regresszióból, hogy újabb és újabb kínai területeket szálltak meg és tették a japán termékek piacává. Mandzsúriában egyre gyakoribbá váltak a kínai irreguláris csapatok és a japán reguláris haderõ közti összetûzések, ezekre elsõsorban a japán ellenõrzés alatt álló vasútvonalak mentén került sor. Végül is a Császári Hadseregnek elege lett a folyamatos kínai gerilla akciókból, és 1931-ben megszállta egész Mandzsúriát, katonai közigazgatást vezetett be, majd 1932-ben kikiáltotta Mandzsuko bábállamot.
A hirtelen bekövetkezett japán irányváltásra nem késett az Egyesült Államok válasza sem. 1932-ben az amerikai kormányzat közzétette a Hoover-doktrínát, mely szerint az USA nem ismer el olyan fegyveres hódításokat, vagy olyan kikényszeríttet kereskedelmi szerzõdéseket, melyek sértik érdekeit. Ez az amerikai álláspont nagyon hamar elidegenített Japánt, amely válaszul hozzákezdett haditengerészete erõltetett fejlesztéséhez, figyelmen kívül hagyva a londoni konferencia határozatait, valamint meghirdette az „Ázsia az ázsiaiaké” elvet, azaz célul tûzet ki, hogy kiûzi a nyugati nagyhatalmakat Ázsiából és felszabadítja az ázsiai népeket. Az így kialakított hatalmi vákuumot természetesen maga szerette volna betölteni, létrehozva egy hatalmas és sebezhetetlen birodalmat. A kínaiakat viszont kiábrándította a Hoover-doktrína, õk jóval keményebb Japán ellenes intézkedéseket vártak ez Egyesült Államoktól. Japán és az USA olyan útra léptek, amelynek a végén a kettejük közti nyílt konfrontáció állt, és amelyrõl ha akartak volna is, csak nagy áldozatok árán tudtak volna letérni. Lassan, de biztosan sodródtak az összeütközés felé, mint két kormánya vesztett hajó a szûk csatornában. Mindketten látták, hogy mi fog következni, de nem akartak módosítani álláspontjukon, a két nagyhatalom ütközõpályára került. A helyzetet az teszi még érdekesebbé, hogy a konfliktusok elsõsorban nem a kétoldalú kapcsolatok, hanem egy harmadik fél, nevezetesen Kína miatt alakultak ki. Az Egyesült Államok és Japán teljesen ellentétes Kína-politikát képviseltek, és egyikük sem volt hajlandó attól tágítani.
A külpolitikai eseményekre nem késett a japán társadalom válasza sem. Egyre szélesebb körben terjedtek azok az eszmék, melyek szerint Ázsia felszabadítására és vezetésére egyedül japán nép hivatott. A cél eléréséhez minden eszközt elfogadhatónak tartottak, beleértve a teljes nemzeti mozgósítást is. Egyeztetések indultak a munkavállalók és a munkaadók közt a munkaidõk kiterjesztésérõl, a lehetõ legnagyobb ipari termelés elérése érdekében. Japán 1932 õszétõl lépésrõl lépesre lábalt ki a gazdasági válságból, és indult el az erõteljes gazdasági növekedés útján, ezt segítették a nagy katonai beruházások és az újonnan megszerzett kínai piacok. Az országon belül egyre inkább erõsödött a nacionalizmus5, elõtérbe került a dicsõ nemzeti múlt. Felújították országszerte a szamurájjátékokat, fokozandó a fiatalok harci szellemét. Megkezdõdött az államgépezet részérõl a társadalom ideológiai meggyúrása, mely nem csak az iskolákban, hanem a korral haladva a tömegtájékoztatásban is megjelent. Japán elindult a totalitárius társadalom kialakítása felé. A nemzeti ideológia középpontjában a nemzeti filozófia a Kokutai no hangi (A nemzetpolitika alaptételei) állt. Ez a nemzeti filozófia a nemzeti hagyományok tiszteletének, a konfuciánus eszmék betartásának, a bushido erényeknek, valamint a birodalmiság eszméjének egy sajátos keveréke volt. Mélységes individualizmus és nyugat ellenesség jellemezte, így ellenségképének fókuszában a kapzsi tõkések, a korrupt politikusok, az internacionalizmus, a közösséget bomlasztó individualizmus, és a fenyegetõ nyugat állt. A nacionalizmus erõsödésével párhuzamosan jelentéktelenetek el a politikai pártok, 1937-re a kormánynak már nem volt pártpolitikus tagja, az tábornokokból és bürokratákból állt, élvezve a nemesség, a felsõház, és a nagyrészt független képviselõkbõl álló alsóház támogatását. A sikeréhes és a katonai elõmenetelért áhítozó fiatal tisztek egy csoportja, akik túlságosan megengedõnek tartották a kormány Kína politikáját, merényletet követtek el a kormány tagjai ellen. Ezt a radikalizmust azonban már a vezetõ körök is megelégelték, és a haditengerészet egységeit felhasználva megtisztították a hadsereget a renitenskedõ elemektõl6. Bár a tisztogatás jól sikerült, továbbra is jellemzõ volt, hogy a Kínában állomásozó japán hadseregek fõtisztei önállósították magukat a tokiói vezetéstõl, és magánakciók tucatjait követték el a kínaiakkal szemben, amikért utólag Tokiónak kellett magyarázkodnia a nemzetközi közvélemény elõtt. Az incidensek heves nemzetközi, elsõsorban amerikai tiltakozást váltottak ki. A Népszövetség határozatban ítélte el Japánt, mire az válaszul 1933. március 27-én kilépett a Népszövetségbõl. 1934-ben a Császári Hadsereg a kormány beleegyezésével megszállta Kelet-Mongóliát és a Peking környéki területeket. Az akciót követõen az Egyesült Államok ismételt rosszallását fejezte ki, de kézzelfogható lépésekre nem szánta el magát. Érezve az egyre erõsödõ japán fenyegetést 1936-ban a két rivális hadúr, az USA támogatását élvezõ Csang Kai-sek és a kommunista Mao Ce-tung, felhagyott az egymás elleni harcokkal és összefogtak az addigra már az ország jelentõs részét ellenõrzõ a japánok ellen. A kezdeti fegyveres összetûzések után nem váratott sokat magára a háború kitörése sem. A japán kormány mindenképpen megelõzõ csapást akart mérni, még mielõtt a friss szövetségesek túlságosan megerõsödtek volna. A háború megkezdéséhez a pekingi incidens szolgált ürügyül. 1937. július 7-én a Peking mellett gyakorlatozó japán és kínai csapatok túl közel kerültek egymáshoz, és harcérintkezésre került sor. Mindkét fél további erõsítéseket vont be a harcba, így az már a városra és a szomszédos területekre is kiterjedt. A japán kormány az esetet, mint a kínaiak nyughatatlanságának példáját emlegette a nemzetközi közvélemény elõtt, és háborút indított Kína ellen. Így kitört a 9 évig tartó, és rengeteg szenvedést hozó második kínai-japán háború. A hadmûveletek koordinálására Japánban létrehozták a Birodalmi Fõhadiszállást, ez kezdetben csak a haditengerészet és a hadsereg mûveleteinek összehangolását végezte, de késõbb minden ügyben illetékessé vált, s ez végül is a kormány szerepének csökkenését okozta.
Az események ilyetén alakulása az Egyesült Államokat is válaszlépésekre kényszeríttették.
Egyrészt a Roosevelt-adminisztráció elhatározta, hogy fegyverszállításokkal fogja támogatni Kínát, ami az 1937. április 30-án a Kongresszus által elfogadott úgynevezett semlegességi törvény miatt kezdetben nehézségekbe ütközött. A törvény ugyanis kimondta, hogy az Egyesült Államok nem szállíthat hadianyagot egyetlen háborút folytató országba sem. Franklin D. Roosevelt azonban késõbb elérte, hogy a törvénybe beillesszenek egy olyan passzust, miszerint annak eldöntése, hogy egy konfliktus háború-e vagy sem elnöki jogkör. Ezt követõen Roosevelt elnök „hosszas” mérlegelés után úgy döntött, hogy a kínai-japán háború valójában nem is háború, hanem csak konfliktus, így a fegyverszállítmányok szabad utat kaphattak. Másrészt az amerikai kormány szakított azzal a belpolitikai hagyománnyal, hogy megpróbálja elbagatellizálni a két ország közti ellentéteket, ettõl a ponttól kezdve folyamatosan alakított ki az amerikai közvéleményben a Japán ellenes hangulatot. Ebben a filmhíradók híreinek kiszínezése éppúgy szerepet kapott, mint a nagyhatású elnöki beszédek. Ilyen volt Franklin D. Roosevelt 1937. október 6-i chicagói beszéde is. Ebben az elnök kifejtette, hogy Japán a világbéke veszélyeztetõje, és az ázsiai, valamint a csendes-óceáni egyensúly felborítására törekszik, ezért Japán teljes nemzetközi elszigetelésének szükségességét hangsúlyozta: „a háborút, mint egy járványos betegséget karanténba kell zárni”7. Szûk két hónap múlva a Panay incidens tovább terhelte a két ország viszonyát: 1937. december 12-én japán repülõgépek támadták meg a Panay amerikai ágyúnaszádot, és a vele hajózó három szintén amerikai kereskedelmi hajókat. A hajók fel voltak zászlózva, így a támadók pontosan tudták, hogy milyen nemzetiségûek a támadott célpontok. Az esetbõl nagy diplomáciai bonyodalmak származtak, hisz az akár háborús okként is szolgálhatott volna az amerikai kormányzatnak. A két külügyminisztérium között heves üzenetváltásokra került sor, végül is a japán kormány 2 millió USD kártérítést fizetett az okozott kárérért, és nyílt levélben kért bocsánatot az Egyesült Államoktól. Az incidenst bár sikerült elsimítani, nem múlt el nyomtalanul a kétoldalú kapcsolatokban.
Közben a japán-kínai háború egyre intenzívebbé vált, japán csapatok szálltak partra Dél-Kínában, hogy elvágják Csang Kai-sek déli utánpótlásvonalát. A nagy kikötõvárosok sorra japán kézre kerültek, s japán egységek kezdtek fölfelé nyomulni a Jangce folyása mentén, hogy megfosszák az ellenállókat a fõ élelemtermõ vidéktõl. A dél-kínai japán elõretörés arra kényszeríttette az amerikaiakat, hogy a Csang Kai-seknek szánt szállítmányokat kerülõ úton, Burma felõl, az úgynevezett burmai úton, jutassák el pártfogoltjuknak. A japán elõretörésre válaszol 1938-ban Roosevelt elnök elfogadtatta a Kongresszussal flottaépítési terveit, ezek értelmében 1944-re az USA megduplázta volna flottája méretét, a terven belül prioritást élveztek a repülõgép-hordozók, mint a modern tengeri hadviselés eszközei. Egy évvel késõbb a Kongresszus elfogadta a légierõ fejlesztésének tervét is, melynek értelmében 500 millió dolláros beruházással 3 év alatt 5000 gép legyártását tervezték. Akárcsak a többi nagyhatalom az Egyesült Államok is hozzálátott a fegyverkezéshez. Az 1935-ös londoni haditengerészeti konferencia a japánok távozása miatt kudarcba fulladt, s 1937-tõl nyílt flottaépítési verseny vette kezdetét Németország, Olaszország, Japán, valamint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között. A világ hatalmai egy újabb minden eddiginél nagyobb háborúra készülõdtek.
Japánban 1935-tõl fokozatosan mutatkoztak meg a keménykezû Kína politika eredményei, a hatalmas Kínai piac csaknem egészének megszerzésével, soha nem látott fellendülés indult meg a Japán iparban, elsõsorban a vegyiparba és a nehéziparba fektettek hatalmas összegeket a japán tõkések. A hatalmas gazdasági fellendülés mellett lehetõvé vált a haderõ erõltetett fejlesztése, mind a hadsereg mind a haditengerészet, kiképzési problémákkal küszködött, nem tudtak elég embert kiállítani a beszerzett elsõrendû technika üzemeltetéséhez. Japán, bár ellentétei egyre súlyosabbak voltak az Egyesült Államokkal, a Szovjetuniót tekintette elsõ számú ellenségének. A német és olasz diplomácia puhatolózások nyitott fülekre találtak a japán vezetés körében, s a konkrét tárgyalások lezajlása után 1939. április 7-én a három érintett ország aláírta az antikomintern paktumot, így egy esetleges szovjet támadás esetén segítségnyújtási kötelezettséget vállaltak. Az USA kormánya nyílt nemtetszését fejezte ki, majd felbontotta a japán-amerikai kereskedelmi szerzõdést, s ezzel szabad kezet adott magának Japánnal szembeni kereskedelmi embargók alkalmazására. Mivel Japán nyersanyag szükségletének jelentõs részét az Egyesült Államokból származó import elégítette ki8, ez az amerikai döntés nagyon kedvezõtlenül érintette az országot, hisz így egy külsõ hatalom, nevezetesen az USA számottevõen tudta befolyásolni a japán háborús potenciált. Ebbõl kifolyólag a külpolitikában 180 fokos fordulat következett be: Japán felvette a diplomácia kapcsolatot a Szovjetunióval és háborúskodás befejezését javasolta, majd 1939. augusztus 25-én kilépett az antikomintern paktumból. Most már az elsõ számú ellenség az Egyesült Államok volt, Japán benne látta Ázsiával kapcsolatos terveinek megakadályozóját. Az amerikai lépeseket Japán háborús kihívásnak vette, ami következtében kezdetét vette a nemzeti mozgósítás. Plusz munkanapokat vezettek be, átalakították a munkarendet, minden gyárban igyekeztek a lehetõ legnagyobb termelést elérni, az utolsó csavar esztergályos is úgy érezte, az ország sorsa azon áll vagy bukik, hogy az eddigi napi 6000 csavar helyett képes lesz-e 9000-et elõállítani. Az európai ember számára elképzelhetetlen nemzeti összefogás alakult ki annak érdekében, hogy az ország minél nagyobb katonai potenciálra tegyen szert, s annak segítségével kiûzze a fehér embert Ázsiából. 1940 januárjában teljessé vált a totalizmus, feloszlatták valamennyi pártot, kíméletlenül leszámoltak a kommunista zugszervezetekkel, s a kormány létrehozta a Birodalmi Kormányzást Segítõ Társulatot, melybe a feloszlatott pártok tagjainak be kellett lépniük. Az ország készen állt az esetleges háborúra.
Az Egyesült Államok érezve a japán külpolitika megváltozását 1940 januárjában exportkorlátozást vezetett be a Japánba irányuló kõolajszállítmányokra, és megerõsítette a Fülöp-szigeteken állomásozó erõit. Júliusban a japánok lerohanták Észak Indokínát, tovább szélesítve a kínai háborút. Válaszul az USA teljes exporttilalmat rendelt el a nyersvasra és a hulladék vasra, a kiesõ mennyiséget Japán a megszerzett kínai területekrõl igyekezett pótolni. Augusztus 1-én Hirohito császár és kormánya meghirdette az Új Rendet, ez gyakorlatilag egy Kelet-Ázsiai Birodalom létrehozását jelentette Japán vezetésével, kiterjesztve így a japán befolyási övezetet. Az USA-val szembeni egyre élesebb szembenállás miatt Japán szövetségesek után nézett, a tengelyhatalmak Európában sikert sikerre halmoztak, úgy tûnt már csak Nagy-Britannia és a tétovázó Egyesült Államok állnak útjukban. A japán diplomácia tárgyalásokat kezdett Olaszországgal és a Német Birodalommal, miután Ázsiában valamint a Csendes-óceánon szabad kezet kapott 1940. szeptember 27-én aláírta a háromhatalmi egyezményt. Ez a szerzõdés egyértelmûen az Egyesült Államok ellen irányult, s következtében a Roosevelt-adminisztráció életbe léptette az úgynevezett narancs tervet. Ennek értelmében az USA elsõszámú feladatának a náci Harmadik Birodalom legyõzését tekintette, és Japánnal szemben csak védekezni kívánt, majd Hitler legyõzését követõen átcsoportosították volna erõiket a Csendes-óceánra, hogy offenzívát indítva ott is megszerezzék a gyõzelmet, biztosítva így a világ békéjét.
A Japán kormány tudatosan készült a háborúra, és hogy a hátát biztonságban érezze a német példát követve, hosszas tárgyalások után 1941. április 13-án öt éves megnemtámadási szerzõdést írt alá a Szovjetunióval. Júniusban az Új Rendet átdolgozva meghirdették a Nagy Kelet-Ázsiai Közös Jóléti Övezetet, mely egy gazdaságilag és katonailag is sebezhetetlen ázsiai birodalom képét rajzolta fel Japán vezetésével. Több ázsiai nép is üdvözölte a tervezetet, még mindig szívesebben látták volna a japánokat, mint a franciákat, a hollandokat vagy az angolokat. Júliusban a Császári Hadsereg egységei nyomultak be Dél-Indokínába, kihasználva, hogy Franciaország képtelen volt a terület megvédésére. Az Egyesült Államok válasza sem késett, Hollandiával és Nagy-Britanniával teljes körû olajembargót hirdetett Japánnal szemben. Eddig a pontig az Egyesült Államok mindig válaszlépéseket tett, egy japán lépést egy amerikai lépés követett, mindig reagáltak, de nem ragadták magukhoz a kezdeményezést. Augusztustól azonban változott a helyzet, a Csendes-óceáni Flotta támaszpontját San Diegóból áthelyezték Pearl Harborba, hozzáláttak a fegyverkezési versenyben meglévõ hátrányuk felszámolásához.
A kereskedelmi embargók feloldásának feltételérõl megkezdõdtek a kétoldalú tárgyalások, de az amerikaiak hamar világossá tették, hogy erre csak a Kínából történõ teljes japán kivonulást követõen kerülhet sor. Japán válaszút elé került: Vagy feladja eddigi hódításait és kivonul Kínából így elérve a gazdasági szorításból való kiszabadulást. Vagy folytatja az eddigi játékot igaz jóval nagyobb tétekkel, és megpróbál elfoglalni nyersanyagokban gazdag területeket, hogy önellátóvá váljon. A háború vagy béke kérdésében a Konoye miniszterelnök vezette szeptember 6.-i Császári Konferencia volt hivatott dönteni. Figyelembe véve a katonai, és haditengerészeti erõegyensúlyokat, valamint az Egyesült Államok hatalmas ipari termelõ kapacitását, úgy vélték, hogy Japán számára csak egy gyors háború hozhat eredményt. Egy megelõzõ csapással semlegesíteni kell a amerikai Csendes-óceáni Flottát, majd az USA tehetetlenségét kihasználva elfoglalni a nyersanyagokban igen gazdag dél-kelet ázsiai területeket. Ezen erõforrások felhasználásával Japán gazdaságilag sebezhetetlenné vált volna, és egy kellõen véres háborúban kedvezõ békekötést harcolhatott volna ki magának az Egyesült Államokkal szemben. Végül a Császári Konferencia a háború mellett döntött, s elfogadott egy hárompontos akciótervet. E szerint a) Japán október végére készen kell, hogy álljon a háborúra, b) a katonai készületek mellett tesznek még egy kísérletet a válság békés megoldására, c) ha október végéig, november közepéig a tárgyalások nem hoznak eredményt, Japán háborút indít az Egyesült Államok ellen. Konoye herceg nem akarta háborúba vezetni országát, így miután látta, hogy a tárgyalások már nem hoznak eredményt október 16-án lemondott, helyét Tojó Hideki tábornok töltötte be, aki a háborús párt vezére volt.
1941. november 26-án Washingtonban egy utolsó utáni kísérletet tettek a béke megmentésére. Hull amerikai külügyminiszter ismertette országa álláspontját: egymás területi sérthetetlenségének elvét, más országok (értsd: Kína) belügyeibe való be nem avatkozás, a viták békés rendezése, Japán kivonulása Kínából. Nomura japán nagykövet válasza az volt, ha az USA elismeri Japán speciális igényeit Kelet- és Dél-Kelet-Ázsiában, akkor Japán eltekint a háromhatalmi egyezmény életbe léptetésétõl, azaz egy esetleges német-amerikai háború esetén nem támadná meg az Egyesült Államokat. A felek gyakorlatilag elbeszéltek egymás mellett, saját álláspontjukat ismételgették anélkül, hogy érdemi tárgyalásokat folytattak volna. Ez az utolsó tárgyalási kör gyakorlatilag csak idõhúzásra használták a felek. Nagumo admirális csapásmérõ különítménye már útban volt Pearl Harbor felé, így a japánok a tárgyalásokkal az amerikaiak éberségét akarták elaltatni, valljuk be: sikerült nekik. Az amerikaik szintén idõt akartak nyerni: egyrészt javában folytak az átcsoportosítások, faragni akartak fegyverkezési hátrányukon, valamint Japánra szerették volna hárítani a háború kezdés ódiumát. A diplomáciai kapcsolatokat Japán 1941. december 7-én hajnalban szakította meg az Egyesült Államokkal, majd három órával késõbb helyi idõ szerint fél hétkor az Akagi, a Kaga, a Hiryu, a Soryu, a Shikaku, és a Zuykaku repülõgép-hordozók repülõgépei csapást mértek a Csendes-óceáni flotta támaszpontjára, Pearl Harborra, ezzel kitört a csendes-óceáni háború, mely soha nem látott mértékû szenvedést hozott mindkét országra.
Végjegyzetek:
1 Mucuhito császár trónralépése 1868. január 3-án híveinek többsége számára keserû csalódásokat tartogatott. Õk ugyanis abban bíztak, hogy az ifjú császár apja nyomdokaiba fog lépni, és minden energiáját arra fordítja majd, hogy elûzze az idegeneket, és a határokat utólag lezárja. Ezúttal azonban az alma igen messze esett fájától. Mucuhito atyjával ellentétben kezdettõl fogva megingathatatlanul a haladás oldalán állt. Ebben fõként fiatal tanácsadóira támaszkodott. Azt vallotta, hogy csak egy korszerû Japánnak van esélye arra, hogy a világhatalmakkal sikeresen szembeszálljon. Országa ezért nem zárkózhat el többé, éppen ellenkezõleg, minél szélesebbre kell tárja kapuit, hogy a modern világhoz a lehetõ leggyorsabban felzárkózhasson. Ilyen irányú törekvését azzal is igyekezett hangsúlyozni, hogy kormányát Meidzsinek, vagyis "felvilágosult kormányzat"-nak nevezte. Az elmaradott ország korszerûsítése néhány éven belül lélegzetelállító tempóban indult meg. Ezzel egyidejûleg a Meidzsi kormányzat lépésrõl lépésre felszámolta a letûnt uralom utolsó nyomait is. 1871-ben ér-vénytelenítették a daimjók hatalmi jogait. Két évvel késõbb, 1873-ban újabb csapás érte a szamurájokat: eltörölték az õsidõk óta kötelezõ rizsadót, amit a parasztoknak a daimjónak kellett beszolgáltatniuk, és ami a harcosok rendjének többségét táplálta. Helyébe egy állami pénzben fizetendõ adó lépett. Végkielégítésképpen a szamurájok egyszeri alkalommal egy meghatározott összeget kaptak, készpénzben vagy kötvényekben. 1876-ban a harcosok rendjének képviselõit megfosztották méltóságuk külsõ jeleitõl is: ezt követõen tilossá vált a daisó (a két kard) viselése. Mindezek betetõzéséül 1884-ben a szamurájok elvesztették nemesi címüket is. Az angol mintát követõ, újonnan alapított japán nemesség kereken 600 ezer tagja közé a letûnt uralkodó osztály képviselõinek csak elenyészõ töredéke jutott be. Sokan úgy érezték, összedõlt a világ. Kétségbeesetten próbálták az idõ kerekét visszafelé forgatni. Három alkalommal, 1874-ben, 1876-ban és 1877-ben kisebb-nagyobb csoportok fellázadtak a gyûlölt Meidzsi uralom ellen, de mindhiába. Amikor 1889-ben az ország új alkotmányt kapott, a régi rend legelszántabb híveinek is be kellett látniuk: a szamuráj dicsõség napja mindörökre leáldozott, és nem is fog soha többé felvirradni.
2 Hasonló folyamat figyelhetõ meg az 1920-as években Olaszországban a fasizmus kialakulásával, és az 1930-as években a németországi nácizmus létrejöttével. Mindazonáltal Japánban a nacionalizmus soha nem kapcsolódott egyetlen párthoz sem, és nem szervezõdött tömegmozgalommá sem, sõt egyenesen a pártok eltörpüléséhez, a hatalomból való kiszorulásukhoz vezetett, lehetõvé téve egy szûk katonai klikk számára az ország irányításának megszerzését
3 Ez a kitétel kimondva kimondatlanul is Japánra vonatkozott, és a kínai japán érdekeltségek visszaszorítását célozta, ugyanis Japán az I. világháborúban megszerezte a német érdekeltségû kínai tartományok feletti ellenõrzést, és a kínai piac jelentõs részét, valamint bejelentett igényét további területekre is.
4 A parlamentarizmus Japánban a Meidzsi-restauráció során, mindenféle hazai elõzmény nélkül vezették be Japánban. Az évszázados tekintélyuralomhoz szokott japánok eleinte nem tudtak mit kezdeni a pártokkal, és bizalmatlanok voltak velük szemben. Így a pártok Japánban soha nem alulról, szervesen, hanem mindig felülrõl szervezõdtek. Jellemzõ volt továbbá, hogy egy párt sem tudott a társadalomban vertikálisan terjeszkedni, átfogva a társadalom egészét, hanem egyes társadalmi osztályokon belül, horizontálisan alakította ki párttagságát. Az európai pároktól eltérõen a japán pártok nem tudtak tömegeket magul mögé állítani, valójában tagjaik nagy része a nemességbõl került ki. A japánok passzivitását a pártok felé az magyarázza, hogy legtöbbjük korrumpálható, ellenségeskedõ, az öncélú érdeke szolgálatában álló szervezeteknek látta azokat.
5 A japán nacionalizmus eltérõ vonásokat mutatott a korabeli európai nacionalizmusokkal (pl.: olasz, spanyol, német) szemben. Egyrészt nem volt nacionalista párt az országban, másrészt a nacionalizmusnak sohasem alakult ki tömegszervezete. Nem alulról szervesen építkezett, mint európai társai, hanem felülrõl hozták létre, szervezték és irányították. A német nacionalizmustól eltérõen nem öltött faji jelleget, nem valamely másik nép ellen irányult, hanem a saját nemzeti épülést tekintette céljának.
6 Az esemény párhuzamba állítható a németországi „hosszú kések éjszakájával”. Mindkét esetben a mozgalom szélsõséges irányzatát számolták fel.
7 Franklin D. Roosevelt 1937. október 6. chicagói beszédjébõl
8 Az importált nyersolaj 80%-ka, a vasérc és hulladék vas 70%-ka az Amerika Egyesült Államokból származott.
Felhasznált irodalom:
The Cambridge History of Japan vol. VI. Cambridge Univerity Press, Cambridge 1989
Edwin O. Reischauer: Japán története, Maecenas Budapest 1997
Arthur Koestler: Japán, Terebess Budapest 1999
Südy Zoltán: Japán, KF Kiadó Budapest 1988
David Scott: Japán, Carthographia Budapest 1997
|
|
|
